A rosszabbik végén

A varosban.blog.hu élménybeszámolója a bloggerek és séfek "párbajáról". Szerző: Magyarósi Csaba
Fogalmam sincs, hogy kerültem ebben a helyzetbe, de balra tőlem öt profi séf tart nyomás alatt, hogy bírjam a tempót, velem szemben meg egy mogorva fickó dobja vissza a tányérokat félpercenként azzal, hogy "ilyen kis szarokat rá ne rakj", meg hogy "KERESZTBE!".


A Halászbástya étteremben vagyunk, épp száz tányért tálalunk ki a vendégeknek. Hatfogásos a menü, mindegyik fogást egy blogger-szakács-páros készítette. Én Hammer Zoltánnal, a Halászbástya szimpatikusan hatalmas séfjével kerültem egy csapatba, mienk volt a hatodik fogás, a tőkehal brióssal, krumplifőzelékkel meg hasonlókkal. A végére csak sikerült bemagolnom.

A kitálalásnál csak annyi volt a dolgom, hogy a halra annak hossztengelyére merőlegesen felhelyezzek egy zöldborsó hajtást, viszont fontos volt a szög és a növény mérete is. A túl nagy lelóg, a túl kicsi leesik.


Előkészítettek mindent, darabokra volt tépve a növény, ráadásul csak a többiek tempóját kellett tartanom, és az enyém volt a legkönnyebb feladat: nem kellett kimérnem a főzeléket, elhelyeznem a halat, a helyére szórnom az újhagymát és a kapribogyót, a krumplikat, sem a három vékony szelet, sóban pácolt citromhéjat. Csak egy béna hajtást kellett a hal tetejére dobnom, mégis torlódtak előttem a tányérok. És ahogy nőtt a stressz, úgy lett kedvem minden körülöttem állót megsütni, marinálni, abálni, végül blansírozni.



Ezt az izgalmas néhány percet leszámítva egyébként váratlanul szuper estét talált ki és valósított meg Harmath Csaba és Hammer Zoltán (ATV-s interjú velük az eseményről itt). Az alapok: kiválasztottak hat séfet és hat gasztrobloggert majd csapatokba sorsolták őket. A projekt ott tért le az ösvényről, hogy én például nem vagyok gasztroblogger: szeretek enni, de a közepesnél bénábban főzök, és ha valami igazán jót csinálok, azt napokig tervezem, méricskélem, azzal én álmodok. Az nekem egy projekt. Éppen ezért amikor a sorsolás után találkoztam Hammerrel, hogy átbeszéljük a halas fogást és arra kért, hogy tegyem hozzá a receptjéhez az ötleteimet, hangosan nevettem, és annyit mondtam: jó lesz az úgy, ahogy megálmodta, én csak elrontanám az egészet.

Jó is lett, a tőkehalból meg a többi hozzávalóból kiváló fogás született. Tegyük hozzá: főleg nem miattam. Az persze hazugság, hogy én nem vettem részt a megvalósításban. Felvágtam például kétszáz darabra a brióst. Így:


Ehhez kaptam egy sablont, utána már csak a késsel kellett dolgozni. Munka közben bevezettem némi innovációt is, eleinte ugyanis csak egy réteg brióssal dolgoztam, aztán kettővel, végül egy mozdulattal egyszerre már ötöt szeleteltem. Őrületes újítás, elképesztő nóvum. Utána megsütöttük a briósok egyik felét: bekentük tisztított vajjal, aztán rádobtuk őket a sütőlapra. A tőkehalat már félve adták oda, merthogy az hajlamos szétesni, de a közel száz vendégből négy szerencsés olyan vacsorát kapott, amihez én szeltem a sablon mentén a tőkehalat és a pármai sonkát. És még valami: amikor összeállt a briós-sonka-hal-briós-szendvics, én néztem a sütőt, nehogy lefújja a ventilátor a felső briósréteget.

Hát annyit mondok, hogy amíg én néztem, egyet sem mert lefújni. Mondjuk volt, hogy nem figyeltem minden erőmmel:


A többiek egyébként atomkeményen dolgoztak: Mautner Zsófi és Bíró Lajos már otthon elkészítették a rilette kocsonyát chilis pácolt citrommal, csípős-édes zöldségekkel, szóval kezdés előtt Zsófinak volt ideje arra, hogy mindenféle különleges fűszert mutogasson nekünk. Bíró Lajos meg elmesélte, hogy milyen vicces tud lenni egy Playboy-fotózás (itt van az interjú, amihez a kép készült), ha fehér öltönybe csomagolnak, utána meg agresszíven locsolnak művérrel.


És persze csodás munkát végeztek:





Másodiknak jött a sült csirke velouté karalábéval és friss korianderrel a Fűszer és lélek írójától, Bordogi Esztertől, aki Bereznay Tamást, a Sonkaarcok séfjét kapta párnak. A Sonkaarcokról már írtunk, kérdeztem is Tamást, hogy még mindig tart-e a nyitáskor tapasztalt lendület, és beismerte, hogy a helyzet még fokozódott is, és lassan alig bírják a rohamot.




Aztán beesett Jókuti András is, aki körülbelül olyan alaposan ásta bele magát a munkába, mint én, csak valamivel később érkezett, így kevesebb ideje volt bemagolni az összetevők listáját. Ezért is történhetett meg, hogy kitálalás után, amikor a vendégeknek az óriási lcd-tévéken keresztül élőben kapcsolták a konyhában dolgozó bloggereket, Jókuti főleg olyanokat tudott mondani, hogy szado-mazo módszerekkel készült a házinyúl, ugyanis kikötözték, és fojtogatták kicsontozták. Szerintem már darabolás után. Tovább nehezítette Jókuti dolgát, hogy egyszerre volt egy húsz 26 kilométeres futástól kimerült és egy jól sikerült szombat estétől másnapos, viszont Tobai Róbert, a Columbus séfje érte is megtette azt, amit Hammer értem: remek vacsorát raktak össze a nevünkben.



A szárított sonkával, briós kéregben, petrezselymes burgonyafőzelékkel, kaprival, marinált újhagymával tálalt tőkehalra, szóval a mi kajánkra nem térnék ki, meséltem már a megpróbáltatásaimról, a lényeg, hogy csodásan sikerült és hogy ehhez sok közöm nincs. Viszont mindenkit megnyugtatok, a bejelentkezés a konyhából rendben lement, tétovázás nélkül soroltam a vendégeknek a hozzávalókat.


De Harmath Csaba és Hammer Zoltán azt is remekül kitalálták, hogy a fogások végén a készítő párosnak el kellett vegyülnie a vendégek közt, majd elbeszélgetni velük. Senki sem dobált meg paradicsommal és nemcsak azért, mert a halunkban nem volt ilyesmi. És a többieket se:


A húsos főétel, a Borjúnyak 'Orloff' csicsóka gratinnel, mangolddal, paradicsomos jus-vel óriási sikert aratott, az ízbolygós Ugrai-Nagy Tünde és a Gusteau Kulináris Élményműhely séfje, Horváth Gábor csodálatos munkát végeztek, és erről végre személyesen is meggyőződhettem, amikor sikerült megszereznem egy ki nem vitt tányért. Ez azért volt nagy szó, mert a séfeknek és bloggereknek sajnos nem jutott az elkészített fogásokból, úgyhogy többnyire csak szomorúan nézhettünk a százasával kivitt tányérok után. Az este legnagyobb sikerélménye is Tünde és Gábor főételéhez köthető, ugyanis őszinte elismerést láttam a várószobában ücsörgő, kávéért könyörgő és rendszerint minden közelében található ételt felfaló Jókuti szemében, amikor meglátta, hogy sikerült megszereznem egy érintetlen fogást.



Végül jött a malackarajos Nábelek Zsófia és a Kistücsök séfjének, Jahni Lászlónak a csodálatos desszertje, ami úgy is finom volt, hogy mi csak egy előkészítéshez használt tányérban maradt morzsalékból próbáltuk rekonstruálni a rétes morzsában, sós karamellhabbal készített zöldalmakolbász ízét. A név senkit se zavarjon meg, nem volt disznó a kolbászban.



Az este várakozásokon felül jól sikerült, a vendégek elégedettek voltak és remekül szórakoztak, amikor beadták nekik tévén a lenti bénázásunkat, odalent elhangzott egy rakás jó sztori és az is kiderült, hogy egy csúcskonyhában dolgozni valamivel nagyobb stresszt jelent, mint hatástalanítani egy nukleáris robbanófejet.


Szerző: Magyarósi Csaba
Fotók: Erdőháti Áron
forrás: varosban.blog.hu

Online asztalfoglalás